Laza Kostić Szerb Olvasóterem,
Zombor,
Péntek, 2005. július 1. 19,00 óra
Részvevők:
Biljana Kovačević Vučo, a Jogászok Ember Jogi Bizottságának (YUKOM) elnöke
Miljenko Dereta, a Polgári Kezdeményezés Nemkormányzati Szervezet végrehajtó igazgatója
Pavel Domonji, a szerbiai Ember Jogi Helsinki Bizottság újvidéki irodájának a főnöke
Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Független Újságirók Szervezetének elnöke
Dinko Gruhonjić:
Biljana, az este a "Klopka" (Csapda)cimű tévéműsor vendége volt. A beszélgetőtárs megválasztása igazolta a műsor elnevezését, mert nyilvánvaló volt az elképzelés, hogy egyfajta csapdába csalják. A miloševići időszakkal összehasonlítva hogyan viszonyul napjainkban a média a háborús bűnökhöz?
Biljana Kovačević Vučo:
A miloševići időszakban a sajtó inkább takarta az egykori Jugoszláviában ekövetett bűncselekményeket, minthogy érdemében állást foglalt volna velük szemben. A miloševići uralomnak arról a viszonylag nyugodt időszakáról beszélek, ami a Daitoni szerződés aláírása után következett, és 2005. október 5.-ig, a szerbiai hatalomváltásig tartott, amikoris Milošević volt az, aki "a békéért kezeskedett". A bűncselekményekkel az 1996 és 1997 közötti polgári tiltakozások óta a később hatalomra jutó ellenzék sem akart foglalkozni, mert úgy vélte, hogy azok nem hozhatnak politikai pontokat.
Tanúi vagyunk annak, hogy milyen agresszivitással és érzékenységgel reagálnak az emberek a bűncselekmények említésére, ám nem mondhatjuk azt, hogy az ilyen reakciók hátterében az áll, hogy az emberek rosszak, vagy hogy ellenséges a hangulatuk. Azért reagálnak úgy ahogyan reagálnak, mert traumáik vannak és frusztráltak a történtek miatt. Ezért viselkedett úgy az akkori ellenzék, és a legtöbb ellenzéki lap is, azzal az elgondolással, hogy jobb ha ezeket a kérdéseket nem piszkáljuk, mert egészen biztos, nem hoznak szavazatokat, meg hogy ez egy érzékeny kérdés, nekünk Miloševićet kell megdöntenünk, ő a háború oka. Arra számítottak, hogy Milosević plebiszcitáris támogatást kapott Szerbiában amikor hatalomra került és háborúkba indult.
A horvátországi és a bosznia-hercegovinai háborúk idején az itteni média glorifikálta a szerbek felett elkövetett bűncselekményeket, s ennek a glorifikációnak tulajdonképpen az volt a rendeltetése, hogy igazolja mindazt, ami a mi oldalunkról elkövetett bűncselekményként került felszínre. Nem szándékozom elvitatni a másik oldalról elkövetett vérengzéseket, de meg kell mondani, hogy a sajtó ezeket a vérengzéseket a propaganda szolgálatába állította. Ily módon a szerb áldozatokat kihasználták arra, hogy még jobban ösztönözzék a Szerbiából vezérelt háborús propagandát.
Október 5.-e óta, azaz 2000-ben a választások előtti időszakban, amikor a miloševići rendszer megingott, és a szerb ellenzék szemlátomást megkapta a nép támogatását, nemigen akadt ellenzéki vezér, aki nyilatkozott volna a bűntényekről, de különösképpen nem a hágai törvényszékkel való együttműködésről. Ezt ők ma is azzal magyarázzák - bár jómagam továbbra is úgy gondolom, hogy nem lehet megindokolni -, hogy attól tartottak a választók nem fognak rájuk szavazni, amennyiben azt nyilatkozzák, hogy hatalomra kerülésük esetén együttműködnek Hágával.
(...)
Amennyiben a Vučelić, Komrakov és Milovanović-beli RTS-ről beszélünk, világos, hogy ez a médiaház az orveli értelemben vett hazugságok gyára volt, és olyannyira bebolondította az embereket, hogy ennek következményeit még az elkövetkező évtizedekben is megérezzük. Az embereknek folyamatosan kimosták az agyát, és egyáltalán nem hiszem, hogy abban az időszakban volt lehetőségük autonom döntéshozatalra. Az embereket naponta bombázták aokkal hírekkel, amelyek a szerbek feletti vérenzésekről, a másik oldalnak és az egész világnak az ellenünk elkövetett igazságtalanságairól szóltak, tehát teljesen logikus, hogy az emeberek védekező álláspontba helyezkedtek, és megpróbálták megvédeni saját integritásukat, amit természetesen teljesen téves alapra helyeztek.
Đinđić idejében, a Szerb Demokratikus Ellenzék (DOS) rövid uralma alatt az történt, hogy azokat a lépéseket amelyeket Szerbia kormánya tett meg, s amelyek valójában a reformokat szorgalmazták - nem a hatalom tévedéseiről és botrányairól beszélek, hanem az akkori hatalom politikájának a lényegéről - a média nem követte jól. Nem alakítottak ki olyan légkört amelyben létrejöhetett volna a hágai bírósággal való együttműködés hogy aztán próbálkozni lehessen azzal, hogy itt ítélkezzenek azok felett akik bűntényt követtek el. A sajtó nem tette a dolgát, nevezetesen nem hatott oda, hogy a rossz légkör megváltozzon.
Gyakran zavar a tény, hogy még azok a médiumok sem próbáltak nyiltan beszélni a bűncselekményről mint olyanról, amelyek közel állnak hozzánk és álláspontjinkhoz, és amelyek feltételesen mondva az igazság kiderítésének oldalán állnak, s olyan témákat nyitottak meg, amelyek fontosak azokban az államokban, ahol a nem demokratikus rendszerről megpróbálnak áttérni a demokratikus rendszerre. Még ez a média is politikai kontextusba teszi a bűncselekményt, és valamelyik névlegesen demokratikus vitában olyan tények mellett vagy ellen keres érveket, amelyek megdönthetetlenek.
Vitát lehet nyitni arról, hogy mi történt Szerbiában, meg arról is, hogyan került sor a háborúra, a hábrú következményeiről ami megrázta az egykori Jugoszláviát, meg végképp demokratikus vita nyitható, aztán arról is lehet és kell is beszélni, hogy mennyire fogta a világ, hogy mi történt, a legiszonyatosabb bűntényekről azonban nem lehet vitázni úgy, hogy valaki a tett mellett, vagy ellene legyen. Amikor a sajtó és azok akiket megszólaltat, megpróbálnak indokot találni arra, hogy miért történt például Srebrnicában bűncselekmény, akkor az többé nem demokratikus, legitim viselkedési forma. Amikor a bűncselekmény megindoklásának a sötét szférájába jutnak el, megszűnik a demokrácia, és viselkedésükkel betérnek a büntetőjog területére.
Dinko Gruhonjić:
Dereta úr, a sajtónknak a kilencvenes években betöltött szerepét nyilván a tudomány kölönböző ágai fogják majd vizsgálat alá vetni, mert a háború előkészítésében és a háborúra uszításban megmutatta, hogy nagy hatalma van. Nekem úgy tűnik, hogy most, amikor a médiának a nép felvilágosításában ellentétes ellentétes szerepet kellene vállalnia mint a kilencvenes években, a média meglehetősen gyáván viselkedik.
Miljenko Dereta:
Belgrádban először 1993-ban készült felmérés a gyűlöletbeszédről a sajtóban. Az elemzés később kis könyv formájában is napvilágot látott, de manapság nagyon nehéz beszerezni, mivel még 1994 elején nyomtatták, nagyon kis példányszámban. Ez volt az első elemzése annak, ami a hivatalos televízióban elhangzott, a háborút megelőző és a háború alatti történésekről. A felmérés megmutatta, hogy egy politikai eszmének és olyan értékrendszernek, rendeltek alá teljes mértékben egy hivatást, és a civil térsadalomnak egy részét, ahová a sajtó is tartozik, ahol az emberi élet semmit sem jelentett, és ahol a kollektivitásnak abszúlt előnye van bármelyik egyéni sorssal szemben. Bizonyára emlékeznek abból az időszakból Biljana Plavšić indikatív kijelentésére, amely körülbelül így hangzott: Na és, ha elesik is néhány millió szerb, mi genetikailag erős anyag vagyunk, és a világ összes hatalma feletti győzteseként gyorsan megújulunk társulva az úgynevezett új világrendért!
Ma fontos azt is megmondani, hogy tudjuk kinek az elgondolása alapján valósult meg a sajtóban az egész háborús kampány, és tudjuk, hogy ez nem történhetett spontánul, mert a népírtáshoz hasonlóan, ez is nagyfokú szervezést követel meg. Sajnos, azok akik akkor a gyűlölet nyelvén szóltak, s akik másokat arra kényszerítettek, hogy a gyűlölet nyelvén szóljanak, és megfenyegették azokat, akik nem a gyűlölet nyelvén szóltak, ma is léteznek a közéletben és most is olyan nyelven beszélnek mint akkor...
Sajtónk beleeggyezik arra, hogy a bűncselekmény tulajdonképpen pénz a kereskedelemhez. Nem beszélünk a srebrenicai népírtásról, mert majd pénzünkbe kerül. De amennyiben Bosznia-Hercegovinával megeggyezünk tisztességes árban, lehet, hogy a népírtást be is ismerjük, de előbb meg kell eggyeznünk az árban. Mint ahogyan mindaddig, amíg meg nem eggyeztünk az árban, éveken át nem tudtuk, hogy hol voltak háborús bűnöseink, akik kiadatását követeli a hágai törvényszék. Abban a pillanatban amikor velük és Hágával megeggyeztünk az árban, úgy előkerültek, mintha valamennyien ugyanabból a lyukból másztak volna ki. Két nappal ezelőtt tudtuk meg, hogy 2002-ben pontosan tudni lehetett hogy van Mladić tábornok. De amikor Karla del Ponte beszélt erről, az akkori kormánynak sajnos, nem volt elég ereje ahhoz, hogy az alkalomból adódóan cselekedjen.
Két nappal ezelőtt tehát kormányunk beismerte, hogy az egész világnak hazudott. És az értékek és a felelősség tekintetében itt a kihívás a sajtó számára, különösen a tranzíció idején, hogy a meghatározott értékrendszeszt felelősségteljesen hirdessen. Egy civilizált országban sem képzelhető el, hogy a média bűncselekményt szorgalmazzon, hogy a sajtó kommentár nélkül szemet húnyjon a tisztségviselők hazugságai felett. Ez elképzelhetetlen, és ez az én nagy bírálatom a médiákban dolgozók irányában, akiket néha meg is tudok érteni, mert nagy a félem, nagy a tét, s ez a tét gyakran fizikai veszélyt jelent. De ha eltökéltük, hogy csináljuk ezt a munkát, akkor ilyen értelemben kötelezettséget vállaltunk. Különösen mi a nemkormányzati szektorból, s meg kell hogy mondjam, hogy néhány bátor nő átvette a felelősséget ebben a környezetben és felkészült tevékenységének következményeire is.
Dinko Gruhonjić:
Izgalmas izgalmas másfél hónapunk volt Pavel, a trnovai bűntényről készült felvétel óta, ami nagy megdöbbenést váltott ki a közvéleményben. Hogyan vélekedik ön erről? Vajon eljutott-e a sajtó addig, hogy beismerje, vagy még mindig tagadja a bűncselekményt?
Pavel Domonji:
Úgy gondolom, hogy Jugoszlávia szétesése megmutatta, hogy háromféle újságíró létezik. Az első csoportba tartoznak azok, akik nemzeti érdekből készen állnak hazudni, elferdíteni az igazságot, viszonylagossá tenni a dolgokat, vagy ha úgy tetszik, készen állnak megindokolni a bűncselkményt. A második csoportba azok tartoznak, akik úgy tartják, hogy akkor cselekedhetnek legjobban a nemzet érdekével összhangban, ha az igazat mondják. A harmadik csoportba kevés újságíró tartozik, de számomra ők a legkedvesebbek. Ezek az újságírók a professzionális munkában elvetik a nemzeti érdek auktoritásának szerkezetét. Őket nem a nemzeti érdekek vezénylik, hanem az erkölcsi mércék és a professzionális etika. Ők értékes, de ritkaság számba menő újságírók.
Továbbá amikor a sajtóról van szó, azt hiszem egyfajta túlzással is szembesülünk. Olyan értelemben vett túlzással, hogy a sajtónak nagyobb szerepet tulajdonítunk, mint amekkora szerepe valójában van. Az érthetőség kedvéért, röviden ábrázolom ezt az elemi helyzetet. Azt mondják, hogy Milošević monopolizálta a sajtót, hogy a polgárokat eszmeileg erősen fűszerezett információkkal szolgálta, és a polgárok szüntelenül narkózis alatti állapotban voltak, s emiatt nem tudtak ésszerű és bíráló magatartást tanúsítani.
Amennyiben független lett volna a sajtó, a polgárokhoz idejében eljutatta volna az információkat, és a polgárok politikailag korrektül, helyesen, ésszerűen viselkedtek volna... Ez sajnos nem igaz. És ez nem is működik. Sajnálom, de a dolgok nem így működnek.
Ezekben az elemi leírásokban két gondba ejtő pont van. Az egyik magában rejt egy ízléstelen és eltitkolt populista elkötelezettséget a nép iránt. A politikusok állítólag gonosz mesterkedők, hagyják, hogy a bűnözők korsószámra szípolyozzák a nép vérét, míg ők csak szalmaszálon szívogatják. A nép ártatlan, tisztességes, szerelmes a demokráciába, a szabadságba és az igazságba...
A polgárok még a demokratikus országokban is csak ritkán, vagy sohasem viselkednek ésszerűen, hát még olyan országokban mint amilyen Szerbia! Vannak akik elismerik az ésszerű argumentumokat, de vannak akik nem!
Ezzel nem szeretném a média szerepét lebecsülni, mert a sajtónak tényleg nagy szerepe volt. Az újságírók nem tintába mártogatták tollukat, hanem embervérbe, és az újságoldalakról forró embervér gőzölgött.
Nekünk semmi szükségünk sincs arra, hogy a népet misztifikáljuk, ellenkezőleg, e kategória körül is el kell oszlatni a homályt. Mivel rendelkeztünk Milošević idején? Volt- e népünk, vagy csőcselékünk, aki bizonyos módon a mai napig meghosszabította létét? Vajon nem voltak-e boldogok az emberek, akkor amikor megjelent az új vezér, s kezébe adhatták sorsukat, és nevével az ajkukon úgy folyamodhattak a bűncselekményekhez, mintha legalábbis egyféle hazaszerető szolgálatba lépnének?
|
