Szabadegyetem,
Szabadka,
Péntek, 2005. június 24. 19 óra
Részvevők:
Korhecz Tamás a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnöke
Végel László iró
Losoncz Alpár filozófus
Szerencsés Zsuzsanna újságiró
Szerencsés Zsuzsanna:
Engedjék meg, hogy kezdetként ismételten emlékeztessek a trnovai bűntényről szóló hírneves filmre, amelyet amatőrök készítettek. A film következményeiről nem beszélnék, de emlékeztetném önöket a film egyik részletére: az immár név szerint is ismert Gavrilo atya kikíséri és megáldja a bűnözöket, amit később egy interjúban úgy magyaráz, hogy tulajdonképen nem tudta, hova kísérte ki őket. Szeretném azonban felhívni a figyelmüket arra, hogy valamennyien hallottuk a kikísérésről készült hangfelvételt, ahol olyan szövegkörnyezetben, hogy “ellenséges nép”, elhangzott az, hogy bárhova is mennek, ő kikíséri őket. De miért hoztam fel ezt ebben a témakörben ma este? Azért, mert tudomásom szerint, az égvilágon senki, egyetlen egy média se nem tartotta érdemesnek, hogy felvesse: vajon hogyan lehetséges az, hogy az isten elöljárója bármelyik népet bármilyen ürüggyel ellenségnek kiálltson ki?
A társadalomi helyzet olyan, hogy azt, akinek különböznek a nézetei, nyomban ki lehet kiálltani ellenségnek, s ez később könnyen összeköthető a nemzetiséggel. Példaként felhozható Ivana Dulic Markovic miniszterasszony, ő volt az egyetlen a szerb kormányból, aki következetesen hallatta szavát Srebrenicáról, és vett magának annyi bátorságot, hogy emberi mivoltából részt vegyen a tribünön, ami miatt közvetlenül a vita után azt mondták rá, hogy ő nem szerb, hanem horvát nemzetiségű.
E két esetet jellegzetesnek és metaforikusnak venném, és azt mondanám, hogy a többségi média bizalmatlan a kisebbségekkel szemben. Itt nem beszélnék a bulvársajtóról, mert szerintem kár rájuk a szót fecsérelni, hanem azokról a médiumokról beszélnék, amelyeket feltételesen komolynak nevezünk.
Észrevehető, hogy ezeben a médiumokban két kivétellel a kisebbségi témakat mindig mellékesen kezelik. Az egyik kivételt a néptánc és népzenei rendezvények, a másikat pedig a nemzetek közötti incidensek képezik. Emlékeztetni szeretnék viszont arra, hogy még ezek az incidensek sem szolgáltattak elegendő okot arra, hogy a belgrádi sajtó felkarolja a témát. S amíg Vajdaság hat hónapig a nemzetek közötti incidensekről zúgott, a belgrádi sajtó még hangot sem adott róluk. Csak akkor kezdtek Belgrádban beszélni az incidensekről, amikor már a nemzetközi közösség a különböző képviseletei által felhívta rájuk a figyelmet. És mi történt az incidensek után? Valamennyien megelégedtek azzal, hogy az incidensek a választások előtti légkörrel magyarázhatók, és hogy a háttérükben politikai játékok, stb húzódtak meg. Egyetlen média sem törekedett arra, hogy komolyan elemezze a problémák okait, és hogy kiderítse, miben rejlik az incidensek lényege.
Mint újságírónak alkalmam volt, hogy a kisebbség és többség közötti viszonyokkal kapcsolatban tudomást szerezzek néhány aggasztó adatról Vajdaságban. A szerbek nagy százaléka úgy véli, hogy a kisebbségek túlságosan nagy jogokkal rendelkeznek, a kisebbségek viszont ugyanilyen arányban elégedetlenek azzal, ahogyan a többségi nemzet viszonyul irántuk.
Komoly kutatások más aggasztó jelenségekre hívják fel a figyelmet. Arra például, hogy Vajdaság északi részén nyugodtan, de egymástól elkülönítve él párhuzamosan a többségi nemzet és a kisebbség. Ez azonban csak hírként kerül az újságba, valahol az oldal legalján, ám senki sem reagál a jelenségre, és nem foglakozik vele komolyan.
Korhecz Tamás:
A tartományi kormány nemrég elemezte azt, hogy miként ír a sajtó a kisebbségekről, és meghatározta a sorrendet is, hogy ki milyen módon foglalkozik a problémával. E kutatás szerint az újvidéki Dnevnik vezet fölényesen, mert legnagyobb teret szentel a kisebbség problémáinak és a kisebbségi közösségek tevékenységének. A Dnevnik után a Danas, majd a Blic, stb. következik. Elemeztük a témák előfordulásának gyakoriságát is, és leszögeztük, hogy például a Hatvannégy vármegye, amely egészen parányi szervezet, a kisebbségi témáknak csaknem 20 százalékát képezi. Hasonlóan nagy teret kap az olyan helyzeteknek az ábrázolása, amelyek, hogy úgy mondjam rendkívüliek, illetve az incidencia jelenségét mutatják. A többi témát többnyire mellőzik az újságok, vagyis kevés teret adnak nekik és általában hírként tálalják őket, mellékes helyen.
Meg kellene próbálnunk választ kapni arra, hogy miért van ez így, és hogy miért nem foglalkozik a többségi sajtó megfelelő módon a kisebbségi témákkal. Ez elsősorban tükrözi a tulajdonosoknak a viszonyulását az ilyen témákhoz, mert valószínűleg a szenzációhajhász, az incidencia jelenségét ábrázoló, de a folklórra épülő újságírás is, jobban eladja a lapot. Szerintük tehát az olvasókat csak ezek a témák érdeklik. Az ilyen felmérések szerintem rosszak, bár egészen bizonyos az is, hogy nem egészen alaptalanok. Itt a közeli múlt maradványiról van szó.
Meg kell emellett azt is mondani, hogy Belgrádban bizonyos témákat, mint amilyen például Vajdaság, a többnemzetiségű és a kisebbségi közösségben való élet, egyszerűen nem ismernek fel. Ezért a Belgrádban szerkesztett lapok ezeket a témákat egyáltalán nem is kezelik. Vegyük például a szerintem jelenleg legjobb újságot Szerbiában, a belgrádi Vremet. Ez a lap sok mindenben feltétlenül dícséretet érdemel, ám teljesen mellőzi azokat a témákat, amelyek Vajdaságra, a többnemzetiségű közösségekre és a kisebbségekre vonatkoznak. Belgrádból szemlélve lehet, hogy a folklóron és bizonyos incidenseken kívül ezek a gondok nem is léteznek.
Természetesen valamennyien foglalkoztak a nemzetek közötti incidensekkel akkor amikor már Európa is elkezdett velük foglalkozni. Amikor én hónapokkal megelőzően Szerbiában elsőként sajtóértekezleteket tartottam és rámutattam az incidensekre meg arra, hogy megromlottak a nemzetek közötti viszonyok, a belgrádi média erről vagy csak pár sort jelentetett meg, vagy pedig fittyet hányt rá.
Dinko Gruhonjić:
László, hogyan viszonyul a bulvársajtó a kisebbségekhez?
Végel László:
A bulvársajtó globális jelenség. Csaknem a világ minden országában jelen van és mindenféle badarságot összehord. Én például Svájcban olvastam a bulvársajtót. Tényleg van benne mindenféle. De a svájci és a hazai bulvársajtó között van egy lényeges kölönbség. Ott például azok, akik a bulvársajtót vásárolják, tudják, hogy elsősorban hazugságokat találnak benne, így hát automatikusan bizalmatlanok is az ilyen média iránt. A bulvársajtónak nagy a példányszáma, de nincs semmilyen társadalmi befolyása. Sajnos nálunk, ezeknek a lapoknak mind a példányszáma, mind a befolyása nagy.
Természetesen nem kezdhetünk keresztes hadjáratba a bulvársajtó ellen. Ezeket csak bizonyos határig lehet szankcionálni, és olyan mértékben amilyen mértékben azt a törvény engedélyezi, teljesen mindegy, hogy a kisebbségeket vagy az emberi méltóságot illető kérdésekről van-e szó. A törvénynek meg kellene szabnia, hogy hol ér véget a sajtó szabadsága, és hol kezdődik az emberi méltóságnak, vagy egy csoport méltóságának a tiprása vagy lealacsonyítása. És ha emellett a bíróságaink is hatékonyabbak lennének, sokkal jobb lenne a helyzet. Ilyen törvényeket azonban nagyon nehéz meghozni, hiszen a sajtószabadság határa roppant érzékeny. Úgy gondolom, hogy nem is a bulvársajtó a legnagyobb gond, hanem sokkal vészesebb ennél az, hogy nincs megfelelő ellenlábas, nincs az a másik oldal, amely komoly és alapos.
Térjünk ismét vissza a kisebbségekhez. A kisebbségek nem ülhetnek ölbe tett kézzel, hogy majd jön valaki, aki azt mondja – majd most mi ideálisan kezelünk benneteket. Ebben a kisebbség képviselőinek is részt kell venniük. Láttam azokat az elaborátumokat amelyeket a szlovákok és a románok készítettek el, olyan megfontolásból, hogy Európában kialakítsák a jellemvonásaikat, vagy javítsanak rajtuk. Felfogták, hogy a jó jellemzők nem a politikusok révén alakíthatók ki, hanem a kulturális értékek kidomborítása révén, amelyeknek semmi közük sincs a napi politikához. Ilyen módon kell mutatkozniuk a kisebbségeknek a saját országaikban is, tehát a kulturális értékek alapján és nem a politikusok által kell jellegzetessé válniuk.
Az este beszéltünk a nemzetliberális Vreme című lapról is, amely valóban toleráns, de nem plurális. Amennyiben ez a lap az eddigi teljes mellőzés helyett egyszeriben elkezdene minden számában egy-egy interjút közölni amelyet a kisebbségi politikusok adtak, a kisebbségek bemutatását illető helyzet mit sem javulna. A kisebbségi politikusok természetesen ezt alig várnák, és azt mondanák “nagyszerű”, de a gond másban rejlik. A politikusokkal készített interjúk ugyanis azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy nem mutatják be a kisebbségek és a kisebbségben való élés sokrétűségét és másságát.
(...)
Sok reményt fektetnek a kisebbségi és a többségi politikai elit kompromisszumába. A politikusokat azért is fizetik, hogy kompromisszumokat kössönek, és az jó is hogy meg kívánnak egyezni. Felvetődik azonban a kérdés, hogy ez az egyezségkötés miért nem nyilvános? Nem tudunk egyetlen olyan egyezségről sem, amelyet valamelyik kisebbségi párt kötött a többségi pártokkal a koalíciók kialakításakor, vagy olyankor, amikor belép a kormányba. Romániában például, amikor a kisebbségi párt belép a kormányba, vagy koalíciót alakít, az egyezségnek mondjuk tíz pontja, azok amelyek a kisebbségre vonatkoznak, és amelyekről megegyeztek, nyilvános. A nyilvánosság tudja, hogy mi volt az egyezség tárgya, és ez megegyezés a nyilvános önmegfigyelés tárgyává válhat. Ezt követően egyfajta társadalmi szerződés válik a kisebbség és a többség között. Ez a szerződés pedig a kisebbség helyzetét illető valamennyi társadalmi kérdés alapja lesz.
Dinko Gruhonjić:
Nemrég egy magasrangú tisztségviselő kijelentette, hogy a sajtó tévesen mutatja be a nacionalista alapú konfliktusokat, mert valamennyi falfirkát nacionalista kirohanásnak nyilvánít, s ezzel veszélyezteti a szólásszabadságot. Alpár, mi a véleménye erről a kijelentésről?
Losonc Alpár:
A nemzetek közötti incidensek azt mutatták, hogy az államnak nincs kapacitása arra, hogy megfelelően reagáljon rájuk. Szerbia egyébként is gyenge állam, ami kitünt mondjuk a bánáti árvízek esetében is, amelyek megmutatták, hogy Szerbiának nincs elemi kapacitása, illetve nincs jó kormányzata. Az incidensek tekintetében az állami tisztségviselők mindig a szépítő frázisok, a tagbaszakadt értelmetlen szószerkezetek mögé menekülnének, mert egyszerűen nincs bennük készség arra, hogy megbírkózzanak a problémákkal.
A kérdés megválaszolásában hivatkozhatunk arra is, hogy Szerbiában hogyan gondolkodnak az állam felépítéséről. Nem csak arról van szó, hogy Szerbia nem deffiniált, vagy ahogyan a megboldogult Đindić fogalmazott, nem befejezett állam, hanem arról, a szerb politikai elit Szerbiáról mint nemzetállamról gondolkodik. Ez a politikai elit ezer dolog miatt nem tudja valóra váltani a nemzeti államról szőtt álmát, de ugyanakkor még hosszú ideig álmodik róla. Ez létében a szerbiai politikai elit gondkodásának az alapkódja. És ez itt számukra bénító lépésvesztés mert, van ugyan projektumuk a nemzeti állam megalkotására, ám realizálására nincs sem segélyforrás, sem megfelelő nemzetközi kontextus…
László használta azt a szintagmát, hogy liberális nacionalizmus, ami első pillanatban furcsán hangzik.
Észrevettem, ugyanis, hogy Belgrádban mindig gond van amikor e szószerkezetet használom: mert amint kimondom kígyót békát mondanak rá, és azzal érvelnek, hogy a liberalizmus nem lehet más, mint liberalizmus, amihez semmit sem lehet hozzácsatolni De bármelyik szemszögből is láthatják, hogy a szerbiai politikai elit alapideológija nem más, mint kísérelet a liberalizmus és nacionalizmus szintézisére.
A kérdés amelyet felvetett a szabadságra vonatkozik, de a milyen értelemben vett szabadságra? A gyülöletbeszéd nem szabadság. Meglehet, hogy a libertinizmusnak egy ilyen fajtája, egy állítólagos szabadság, létezett egy időszakban az Egyesült Államokban. De Európában, amelynek van egy terhelő múltja, és lokális az emlékezete az első és második világháborút illetően, senki sem fogja fel úgy a szólásszabadságot, hogy bármit kimondhatok, sőt gyakran olyasmit is ami visszás, aminek következményei lehetnek. Ez a demokrácia téves felfogása. A szavak sohasem tükörképek, a szavak a valóságot alkotják. Ezt végsősorban az újságírók tudják a legjobban. A kilencvenes években a hajdani Jugoszláviában, a médiahelyzet ha mást nem, azt azért megtanította velünk, közvetített felénk olyanféle üzenetet, hogy a szavak még mennyire a valóságot alkotják.
|
