Narvik szálloda,
Kikinda,
2005.06.10. 18 óra 30 perc
Részvevők:
Filip David író
Teofil Pančić újságíró
Aleksandra Jovičević teátrológus, a szerbiai kormány müvelődésügyi miniszterének egykori segédje
Branimir Stojanović filozófus író
Nedim Sejdinović a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének főtitkára
Nedim Sejdinović:
Filip úr, három évvel ezelőtt, amikor még nagyban álmodtuk október ötödikét, Ön egyik írója és aláírója volt egy figyelmeztető levélnek, amelyben arra hívják fel a figyelmet, hogy a populizmus és a szélsőségesség továbbra is domináns elemei a közvéleménynek. Ebből a levélből most a következő megállpítást emelném ki:
"Figyelmeztetjük a hazai közvéleményt, hogy a politikai, gazdasági, kultúrális változások előfeltétele a kultúrminta megváltoztatása. Ugyanis ez a kultúrminta a felelős nemcsak a Milošević típusú politikusok színre lépéséért, hanem az utóbbi években lezajlott katasztrófákat okozó gondolkodásmód kialakulásáért is."
A levél kedvezőtlen fogadtatásra talált a médiumokban, de még a liberális vagy kváziliberális értelméségi körökben is. Mi a helyzet ezzel a kultúrmintával most, és mi volt az, ami ennek a nyilvános levélnek a megírására késztette Önöket?
Filip David:
A levél megírására alapvetően az akkori helyzet késztetett bennünket. Egy héttel ezelőtt összeült egy hasonló csoport, és – visszaemlékezve azokra a pillanatokra, visszaemlékezve az akkor, három hónappal Zoran Đinđić kormányfő meggyilkolása előtt leírtakra – megállapítottuk, hogy a levél mostani olvasatában szinte figyelmeztetésként hat, hogy ilyesmi megtörténhet. Szó esett arról is, hogy talán szükség lenne egy újabb figyelmztető levélre, mert – mélységes meggyőződésem szerint – a helyzet nemcsak hogy semmit sem javult, hanem sok tekintetben még rosszabb is lett. A kérdés csak az, mi értelme lenne ma egy ilyen figyelmeztető levélnek, hiszen valószínüleg elnyomná a minden irányból hallható lárma és gyülöletbeszéd ezen a mi politikai és értelmiségi színterünkön. Egy ilyen levélnek mégcsak figyelmeztető jellege sem lehetne.
A lényeg tehát ez a kultúrminta. Vajon miért ilyen ez a mi helyzetünk, mi történik itt? Ez az egész egy hatalmas zürzavarra, egy óriási káoszra emlékeztet. Ha azonban jobban megnézzük, láthatóvá válik, hogy e mögött a zürzavar mögött tulajdonképpen az a kultúrminta áll, amely változatlan és domináns maradt.
Ez a kultúrminta egy vidékies-populista kultúrminta. Én itt most leegyszerüsíteném Rade Konstantinović agyonidézett tézisét A vidék filozófiájából, csak egy mondatot emelnék ki belőle, amely számunkra ebben a politikai pillanatban a leglényegesebb: a vidékies gondolkodásmód előbb vagy utóbb nácizmust, azaz, és Rade itt rendkívül határozottan és világosan fogalmaz – szerb nácizmust teremt.
Tulajdonképpen mi is az, hogy kultúrminta? Meglehetősen sok félreértés táptalaja ez a fogalom. A kultúrmodell az az általános gondolkodásmód, amely kialakult, de nem egy pillanat alatt, hanem évtizedeken, néhol éveken, helyenként meg bizony évszázadokon át. Mint ahogyan azt Daniel Goldhagen Hitler önkéntes hóhérai c. könyvében véleményem szerint bebizonyította: a hitleri kultúrminta kialakulása több mint 150 évig tartott. Maga Hitler csupán "végterméke" volt e mintának, olyasvalaki, aki csupán végrehajtotta mindazt, amit ez a minta magában hordozott, a szörnyüségeket, amelyek a második világháborúban megtörténtek.
E kultúrmintáról szólva Lény és nyelv c. rendkívül jelentős müvében Rade Konstantinović egy helyütt azt mondja, hogy a szerzetes-költő Mitrofan Matić Istent keresve Dimitrije Ljotićot talált. Ez vonatkoztatható számos mai értelmiségire is, akik szó szerint vagy képletesen szólva szintén metalálták a maguk Dimitrije Ljotićát.
(...)
Nedim Sejdinović:
Filip úr, milyen szerepet játszanak ebben a médiumok? Vajon teljesen támogatják és ösztönzik ezt a kultúrmintát?
Filip David:
A médiumok nélkül, a televízió nélkül nem lehetne ennyire domináns. Médiumaink lényegileg semmit sem változtak a kilencvenes évek óta. A dolgokat kicsit megszépítették, kicsit eltakargatták, mindenekelőtt a kölföldi történések, a nemzetközi közösség nyomására. És itt csupán arra kellett vigyázniuk, nehogy áthágjanak bizonyos határokat. Én azt gondolom, hogy egy hatalmas képmutatásról van itt szó. Mint ahogyan a közvélemény túlnyomó részének a legújabb srebrenicai felvételekkel kapcsolatos magatartása is – képmutatás. Amíg lényegileg nem változik meg viszonyulásunk a valósághoz, a tényleges érdekeinkhez, amíg tehát nem történik meg – értelmiségi szinten – az igazi szembesülés és leszámolás, addig szó sem lehet valódi változásokról.
Nedim Sejdinović:
Aleksandra, Ön a posztoktóberi Szerbiában része volt a kultúrhatalomnak. Sokan felrójják, nem közvetlenül Önnek, hanem a kultúrhatalomnak, hogy nem volt eléggé következetes a Filip által is emlegetett kultúrmintával folytatott harcban. Mit szól Ön ehhez? Milyenek voltak azok a körülmények?
Aleksandra Jovičević:
Mi a médiát, illetve a tájékoztatást szó szerint csatolva kaptuk, amit én nagyon ellenzek. Mintha nem tudták volna, hogy mennyire fontos a média, egy kalap alá helyezték a müvelődéssel. Azt hiszem, hogy ezzel óriási hibát követtek el, éspedig csak azért, mert így egyetlen médiumot sem lehetett igazán "meghódítani". Szerintem a médiacsatát elvesztettük. Lehet, hogy ez nem így van, de én egy olyasvalaki tapasztalatával rendelkezem, aki közvetlenül szemlélhette a Đinđić elleni merénylet körülményeit. Mondhatom, a néhai kormáyfő meggyilkolásáért folytatott kampány hosszú ideig tartott, meglincselését nagyon is a médiában készítették elő. Megfigyeltük, hogy ebben a kampányban olyan újságírók is részt vettek, akik egyébként ártatlan és rokonszenves kommentárjaikról váltak ismertté. Egyet közülük meg is nevezhetek: Bogdan Tirnanić, aki szinte naponta írt valami Đinđić ellenes ocsmányságot. és aki a gyilkosság napján azt írta, hogy Đinđić úgy végzi, ahogyan azok, akik – hadd parafrazáljam Tirnanićot – a maffiával paktálnak, vagyis úgy, mint ahogyan a negatív figurák végzik a cowboy filmekben: arccal a porban.
A müfajokat szeretem világosan megkülönböztetni, éppen ezért rettenetesen rosszul érint a müfajok nyilvánosságunkban tapasztalható morbid összemosódása. Ön mondjuk tudja, mely müfaj képviselője Isidora Bjelica: operettfigura, akit nem kell és nem is lehet komolyan venni. Egyszerüen csak ignorálni kell, és máris nincs sehol. Tehát nem ő a kulcsprobléma, hanem az a tény, hogy közvéleményünket olyan müsorvezetők és írók alakítják, akik látszatra az úgyn. komolyan vehető értelmiségiek táborába tartoznak, miközben folyamatosan sokkal kényesebb és nehzebben észlelhető jobboldali, nő- vagy fajgyülölő, homo- és xenofóbiás magatartásmintákat kínálnak.
(...)
Nem az nyugtalanít engem, hogy Ceca Raznatović vagy Isidora Bjelica állandó vendégek a Pinken, ez az ő tevékenységi területük. Annál inkább nyugtalanít viszont az, amikor Tijanić ötvenszer vendégeskedik a B92-es Televízión, amikor Olja Bećković lecsapja a telefont egy olyan embernek, aki bírálja a gyilkosokat megáldó papokat... Igenis nagyon nyugtalanít, amikor a Narodna knjiga kiad egy könyvet Đinđić meggyilkolásáról, és amikor Miloš Vasić ugyanezért a könyvért a Karić fivérektől díjat vesz át...
Müfaji tisztátalanságról van itt szó, arról, amit Filip vidékies mentalitásnak nevez, amelynek minden megengedett és ahol minden feledésbe merülhet.
Nedim Sejdinović:
Teofil, szerinted elképzelhető-e, hogy egy pillanatban a Filip és Aleksandra által megjelölt kultúrminta számára még Milošević is zavaró tényezővé vált? És azt is megkérdezném tőled, hogyan érezted magad, amikor 2000. október 6-án a televízióban Matija Bećković győztesként jelent meg?
Teofil Pančić:
Én egyszer elmondtam – ha már megemlítetted Matija Bećković nevét –, hogy Matija és én egyetlenegyszer, először és utoljára örültünk ugyanannak a dolognak, éppen 2000. október 5-én. Attól tartok azonban, hogy örömünkben nem ugyanaz ihletett bennünket, hogy egészen másért örvendezett ő, és egészen másért én, ami azt jelenti, hogy véleményünk sem egyezhetett az október 5-ét kiváltó körülményekről. Mit jelent ez? Miért leltük közös örömünket csak abban az egy pillanatban, csak akkor egyetlenegyszer, és soha azt megelőzően vagy azt követően? Azért, mert éppen az a Milošević, és minden, ami megszemélyesíti őt, abban a pillanatban, és néhány évvel előtte, tényleg zavaró tényezővé vált mindenki számára, kivéve természetesen önmaga és kamarillája számára. Zavarta a nacionalistákat éppúgy, mint az úgyn. világfikat, bal- és jobboldaliakat, globalistákat és antiglobalistákat...
(...)
Szó volt ma a médiakérdésről. Sajnos, a médiumok ma, mint ahogyan azt Filip is mondta, némi jelentéktelen különbséggel ugyanott vannak, ahol tegnap. Ez sajnos nagyon igaz. Van itt azonban valami, éspedig az, hogy nem mindig volt ez így! Tudják, mi az, ami érdekes itt? Emlékezzenek vissza arra az október 5-i estére és az azt követő napokra: A világon nem voltak politikailag korrektebb televíziók a szerbeknél, s ez eltartott még néhány hónapig október 5-e után. Csodálatos volt, egyszerre valóságos médiaparadicsomban érezhettük magunkat. Mi történt? Én azt mondanám, hogy szörnyen megijedtek, a minden aljasság e hordozói! A rettenet lett úrrá ezen az elrákosodott szellemiségen! Megrettentek, éspedig attól, hogy itt tényleg komoly fordulat történt, ami őket nagyon is érinti, illetve aminek következményeivel nekik is számolniuk kell. Október 5-e után néhány hónapon át a médiumok valóban tisztességesek voltak: semmilyen komolyabb nacionalista kilengés nem volt tapasztalható.
Amikor megtörtént az első meghasonlás az új SZDE-s hatalom politikai színterén, s tudjuk: ez a meghasonlás a körül a dilemma körül történt meg, hogy "kiadjuk-e Hágának Miloševićet, vagy sem?" – megjelentek ezek a "géniuszok". Egyre bátrabban bújtak elő egérlyukaikból, aminek következtében egy nagyon rossz időszak vette kezdetét, amelynek bizonyos mutáns változata mind a mai napig tart.
(...)
Életünk realitásaként kell megértenünk és elfogadnunk azt, hogy ma a Zoran Đinđić meggyilkolásán profitálók vannak hatalmon. Nem azt akarom mondani, hogy ezek az emberek ölték meg őt, nem azt akarom mondani, hogy ezek az emberek örömünnepet tartottak, amikor megölték őt, mert ezt nem tudom. Tény viszont, hogy Zoran Đinđić meggyilkolása nélkül ezek az emberek ma nem lennének hatalmon! Mi tehát ma egy olyan országban élünk, amelyben ez az olyan amilyen kormányzat kizárólag annak köszönheti hatalmát, hogy megölték Zoran Đinđićet! Ennek egyszerüen jelentősége kell, hogy legyen, ennek egyszerüen valamit mondania kell e hatalom természetéről és szerkezetéről.
Nedim Sejdinović:
Branimir, Ön szerint milyen kultúrális és politikai szerepe van a hazai bulvársajtónak, és – nagy általánosságban véve – hogyan vélekedik a kultúra jelenlétéről médiumainkban?
Branimir Stojanović:
A bulvárlapokat természetesen nem mi találtuk ki, hiszen minden nyugati államban jelen vannak. A különbség csupán annyi, hogy míg a nyugatiaknak csaknem jelentéktelen, addig nálunk roppantul nagy, mondhatni: döntő befolyása van a közvéleményre. E befolyás oka részben abban a tényben rejlik, hogy nálunk a sajtó- és a politikai hatalom elsődleges felhalmozódása történik. Mi nem rendelkezünk megbízható adatokkal arról, hogy kik pénzelik a búlvárlapokat, amelyekben a traccs és a politika perverz összefonódása zajlik, és amelyekben szinte lehetetlen megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. Olybá tünik, hogy éppen ez is a céljuk, hogy zavarodottságot, feszült várakozást keltsenek. Céljuk a polgárok őrületszerü megzavarodása, az általános feszültség és a várakozás, hogy valaminek történnie kell.
(...)
A kultúra jelenlétéről a médiumainkban? Az egészen más valami. Komoly kultúra a sajtóban tulajdonképpen nincs is, jobban mondva: az a legjobb, ha kultúra a sajtóban egyáltalán nincs. Mert a mi médiumaink nem tudják követni a kultúrát, ehhez egyáltalán nem rendelkeznek megfelelő infrastruktúrával, nincsenek erre jól képzett újságíróik. A kultúrát többnyire általánosan képzett újságírók kísérik. Recenziókat is kezdők írnak, márpedig a recenzió az újságírói müfaj csúcsa. Egyfajta fonák inverzióról van itt tehát szó.
Egyedül csak a NIN és a Politika tudta megtartani a kultúra követésének eredeti és helyes formáját. A NIN-ben mind a mai napig következetesen odafigyelnek a kultúra minden területére, az építészettől egészen a filozófiáig. De talán éppen ebben van a probléma, mert talán éppen itt érhető tetten a vidékies szellemiség, éppen a NIN-ben található meg a vidékiesség csúcsteljesítménye. Például képzőmüvészeti kritikát a NIN-nek immárom negyven éve Đorđe Kadijević ír. Ez egy szakszerü, ám egyszersmind haladásellenes kritika. Nem úgy, mint a független sajtóban, ahol nagy reményü és rossz újságírók írnak nagy eszmékről, amelyeket nem értenek.
Jómagam az elhúnyt Stojan Cerovićtyal mčg 1994-ben Durmitoron beszélgettem arról, hogy miért nincs a Vremenek jó müvelődési rovata. Azt mondta nekem: minek nekünk a müvelődés, mi politikával foglalkozunk. Igen, de csakis a müvelődés révén lehet eszmei fölényt teremteni, a Vremenek pedig kötelessége lenne egy egészen másmilyen kultúrális felsőbbség megteremtésén dolgoznia. Nem véletlen az, hogy a NIN akkora figyelmet szentel a müvelődésnek, hogy több kultúrális díjat is létrehozott, például az immár hatalmas tekintélynek örvendő irodalmi díjat, amelyen keresztül oly ügyesen disztribuálja a politikai eszméket. Így kell kultúrális felsőbbséget teremteni, amely a NIN esetében nem más, mint egy jobboldali, vidékies kultúrális felsőbbség, amelynek nálunk ma még nincs igazi alternatívája. Ez alól kivételt csak a modernizmus röpke időszakai képeztek. A NIN a vidékies Szerbia közlönye volt és maradt.
Sajnos, kultúránk sincs jobb állapotban a módnál, ahogyan képviselik médiumainkban. A csúcskultúra a legnagyobb giccs területe, áttörések pedig csak teljesen láthatatlan helyeken történhetnek. Azoknak az embereknek, akik az áttörést megcsinálják, el kell hagyniuk az országot, mivel itt nincs az az infrastruktúra, amely támogathatná őket. A helyzet rendkívül zavaros a kultúrában, és a médiumokban is.
(...)
|
