RÉSZTVEVÕK:
Prof. dr. Ratko Božovic , kulturológus
Prof. dr. Milenko Perovic , az újvidéki bölcsészeti kar etika tanára
Dinko Gruhonjic , a Vajdasági Független Újságíró Egyesület elnöke
Tamara Kaliterna , újságíró és médiakutató
Nenad Živkovic , a Panèevac folyóirat fõ- és felelõs szerkesztõje
Dinko Gruhonjic :
Tamara nemrégiben az egyik belgrádi civil szervezet felkérésére médiakutatást végzett a kosovói helyzet sajtóvisszhangja témára. Tamara, elmondaná nekünk, milyen eredményre jutott?
Tamara Kaliterna :
Nagy általánosságban azt mondhatom, hogy médiumainkban dominál az érzelmi és az irracionális viszonyulás mindenhez, ami albán részrõl Kosovón történik. Ez a viszonyulás már-már a patológiás gyûlölet határát súrolja. Engem a leginkább az a sajnálatos tény döbbentett meg, hogy ebben egy olyan szervezet jár elöl, amely alapvetõen humanisztikusként definiálja magát: a Szerb Pravoszláv Egyház. A hazai sajtóban kizárólag az albánok a rossz fiúk, míg a mieink egytõl egyig jók, tiszták és teljesen áratatlanok. Ez hihetetlenül kifejezetté válik, amikor felmerül a háborús bûnök kérdése. Például: tudják önök, hogy nemrégiben Kosovón két tömegsírt találtak? Újságjaink címeiben csaknem kivétel nélkül ott a konstatáció, hogy szerbeket mészároltak le. A címek alatti szövegben azonban világosan olvasható, hogy a holttesteket még nem azonosították, hogy még majd csak ezután fogják megállapítani a módot, ahogyan azokat az embereket megölték, és hogy majd csak a rendõrségi nyomozás fogja kideríteni a gyilkosok kilétét. A csak a címeket figyelõ lusta olvasó elõtt azonban minden világos...
(...)
Dinko Gruhonjic :
Božovic úr, ön annak idején, még Miloševiæ idejében kijelentette, hogy médiumainkban nem létezik sem tiszta és pontos információ, sem nyilvános vita társadalmunk kulcsfontosságú témáiról. Október 5-e után változásokat reméltünk, legalábbis amikor a szólásszabadságról, amikor a sajtószabadságról, amikor a tájékoztatási eszközök kultiváltságáról van szó. Vajon ez a megállapítása ma is érvényes?
Ratko Božovic :
Nekem úgy tûnik, hogy a visszásságok itt hosszabb ideig tartanak és szinte kiküszöbölhetetlenek. Ha egyszer rászoktunk ezekre a visszásságokra, nehezen mondunk le róluk. Október 5-e után mindannyian csodákat vártunk. Azt hittük, hogy a szakítás radikális és maradéktalan lesz, hogy rekonstruálva lesz a teljes médiaszíntér. Hamarosan kiderült azonban, hogy mindenki: a pártok, az intézmények..., csupán rá kívántak tenyerelni a médiumokra. Azt hitték hogy a médiával és a médiumokkal a zsebükben erõteljesebb karcsapásokat tehetnek ebben a balkáni mocsárban. Õszintén meg kell mondanom önöknek: az elsõ kérdés, amely felvetõdik bennem valamely médiummal kapcsolatban, úgy hangzik, hogy – kinek a tulajdona ez az újság, kinek a tulajdona ez az újságíró, kinek a szolgálatában áll? Szörnyû ez a tudat, mert arra számítottunk, hogy sajtóházaink – legfontosabb intézményeink a demokráciáért folytatott küzdelemben, amelyek a szabadság és a demokrácia mértékei kellene hogy legyenek – függetlenek lesznek a politikai pártoktól, a mindenféle újgazdag hatalmaskodóktól, ezektõl a szörnyetegektõl, akiket nem volt erõnk leleplezni. Mi messze vagyunk attól, hogy civilizált és önálló médiumokat lássunk, hogy ne közönséges adatgyûjtõket vagy bértolnokokat, hanem értékrendteremtõ, vérbeli, tudatos újságírókat lássunk. Ilyen az újságíró személye. És ilyennek látom én az igazságot keresõ, kutató és megtaláló újságírót.
Szerencsétlenül arra kényszerülünk, hogy megkérdezzük: mit csinálnak ma az újságírók? Hamisítják a valóságot?! Ez lenne a szerepük?! Hogy ne enyhítsék, hanem még fokozzák is a vakságunkat? Attól tartok, hogy mindezekre a kérdésekre csak igennel lehet felelni!
(...)
Dinko Gruhonjic :
Az újságírásnak, mint ahogyan az itt el is hangzott, értekrendet kell teremtenie egy társadalomban. Perovic tanár úr, ön szerint milyen értékrendet teremtenek ezek a mi médiumaink ma?
Milenko Perovic, etikus :
Teljesen egyetértek a tézissel, hogy az újságírónak egyszerûen tisztességes embernek kell lennie. Persze egy ilyen barbár társadalomban, egy ilyen barbár médiaszíntéren, mint amilyen ez a mienk, ez egy csöppet sem egyszerû feladat. Sõt: ilyennek lenni ma nálunk nemcsak hogy – egzisztenciális és biztonsági szempontból – kockázatos dolog, hanem egyenesen öngyilkossági kísérletnek számít. Ilyen mértékûnek tartom nálunk az egyszerû emberi becsületesség és a legalapvetõbb emberi értékek lezüllöttségét.
Végeredményben – hogy néhány biztató és reménykeltõ szót is mondjak – el sem lehet várni a médiaszíntértõl, az újságírástól és az újságírótól az egyetemes erkölcsi tartás, a sziklaszilárd erkölcsi meggyõzõdés következetes képviselete akkor, amikor az egész társadalom az erkölcsi érzékenység hiányában szenved. Márpedig ez a társadalom pontosan ebben szenved. A fejünk felett lezajlott, körülöttünk és bennünk magunkban történt és történõ törések és válságok közül a legtragikusabbnak azt tartom, hogy az emberek már nem képesek megkülönböztetni a jót a rossztól. Ennek van a leghosszantartóbb hatása, amely talán még a rádium elbomlásától is tovább tart. Errõl beszél a háromezer éves európai tradíció minden hiteles etikusa, errõl beszél a Bibliában az Ó- és Újszövetség, és erról szól a teljes humanisztikus irodalom: a legalapvetõbb dolog, ami megkülönbözteti az embert az állattól, az a jó és a rossz megkülönböztetésének a képessége. Nos, ez a képesség ezekben a mi térségünkben nemcsak hogy veszélyeztetve van, hanem az elmúlt mintegy húsz év során egyenesen – elveszett, megsemmisült. Ott, ahol ezt a különbséget nem érzékelik, ahol egyenesen életveszélyes küzdelmet folytatni azért az érzékenységért, amely képes megõrizni és léte alapállásaként tekinteni erre a különbségre, ott az emberek az állat, a társadalom pedig az állatvilág szintjére süllyed.
A kivételt persze nincs szándékomban letagadni, hiszen akadnak még brilliáns médiumok és újságírók és emberek. És az is igaz, hogy ez alatt a húsz év alatt sok mindenrõl nem szerezhettünk volna tudomást, ha a médiumokban nem lettek volna rendkívül bátor emberek. Hadd ne soroljam fel õket, mert egészen biztosan valakit kifelejtek, de mindenképpen meg kell említenem a Naša Borbát. Voltak emberek, akik lehetõvé tették nekünk, hogy megismerjük az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy mennyire voltunk képesek felismerni és befogadni azt. Bizony voltak bátor és becsületes emberek, akik az életük kockáztatása árán is el akarták juttatni az igazságot azokhoz, akik igényelték azt, és igényelték nemcsak azok miatt, akikre az igazság vonatkozott és akik így vagy úgy szörnyûségeket éltek át, hanem önmagáért is. Mert egyetlen értelmes és tisztességes és normális ember sem zárt egyed, akinek embersége önmagában és önmagáért van. Embernek lenni annyi, mint együttérezni, a másik emberrel kommunikálni és megtalálni benne az emberit. Csak így lehet közösséget teremteni, amelyben az emberi személy erkölcsi egyénisége segítségével hidat épít a másik személy felé, és amelyben senkinek sem lehet közömbös, hogy mi történik a másikkal.
Voltak tehát ilyen becsületes emberek, de a többség nem volt ilyen. A média túlnyomórészt a vak és ostoba és arcátlan gazemberség, a ma sem szûnõ, határokat nem ismerõ hazudozás és ármánykodás szószólója volt. Ez azt jelenti, hogy a médiumok egy nagyon jelentõs része hihetetlenül negatív szerepet játszott. Hágában sajnos egyetlen újságíró felett sem ítélkeznek, noha némelyikük nagyon, de nagyon megérdemelné, sokkal jobban a bûncselekmények közvetlen manekenjeitõl, akik vaktában, ki tudja milyen indíttatásból gaztetteket követtek el. Mert: míg a kalasnyikovval felfegyverzett primitív állat meg tud ölni 'x-számú' embert, addig az újságíró állat 'x-számút plusz egyet'. Mindíg egyel többet tehát, mert az õ gyilkolási tere összehasonlíthatatlanul nagyobb és hatékonyabb.
Értékelésem szerint ez a társadalom ebbõl a szerencsétlen helyzetbõl csak valami nagy csoda folytán lesz képes kitépnie magát.
Dinko Gruhonjic :
Nenad, amikor az ember elmegy Nyugatra, és amikor azt mondja magáról, hogy újságíró, általában felnéznek rá, bizonyos tisztelet lengi körül. Szerinted mit jelent ma újságírónak lenni Szerbiában: szégyenteljes, vagy netalán tiszteletet ébresztõ foglalkozást?
Nenad Živkovic :
Hol a határ, amelyet az újságírás nem léphet át, és melyik az az összeg, amelyikért bármelyikünk újságíróként eladhatja magát? El kell mondanom például, hogy meglehetõsen hitetlenkedve olvastam a tegnapelõtti újságokban Miloš Vasic kollégámról, aki simán elfogadta a Kariæ alapítvány díját. Eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelõtt, ugyanezt a díjat vehette át a BK Televízió jelenlegi fõ- és felelõs szerkesztõje, Bojana Lekiæ is. Vasictól azt vártam, hogy elutasítja a díjat, nem pedig azt, hogy – megköszönve – kijelenti, hogy ez a díj gazdagította a díjak sorát, amelyeket eddig átvehetett, meg hogy nagy megtiszteltetésként éli át a tényt, hogy a legismertebb és legmódosabb szerb újgazdag díjazta õt... Ezt a hírt mindenki a maga módján élheti meg. Mondhatom, engem nagyon elbátorítalanított, éspedig azért, mert úgy tudtam, Vasic újságíróként pontosan annak áll az ellenkezõ oldalán, ami Szerbiát az elmúlt tizenöt év során a szakadék szélére juttatta... Most pedig azt látjuk, hogy ez nem éppen így van, és hogy senki sem megfizethetetlen ebben a mi brancsunkban. A kár, amelyet ezzel a cselekedetével Vasic úr a szakmának okozott, sokkal nagyobb, mint a haszon, amelyet eddigi közéleti tevékenységével teremtett.
Dinko Gruhonjić:
Pero Lukoviæ a szerb tabloidokról szólva egy rendkívül érdekes kifejezést használt. Azt mondta, nem tabloidok azok, hanem – 'toalettoidok', és hogy a különbség a nyugati bulvársajtó meg a mi tabloidaink között abban mutatkozik meg, hogy a Nyugaton az újságírók felelõsséggel tartoznak a leírt és megjelentetett szóért... Véleményük szerint, honnan ez a sok szennylap ma Szerbiában, és miért nem volt ennyi Milosevic Szerbiájában?
Ratko Božovic:
Próbáljunk meg a végsõkig õszinték lenni. Október 5-e után egyszerûen meg kellett volna csinálni az átvilágítást, de nem bárki bebörtönzése, hanem csupán megjelölése végett, mondjuk így: a közösségrombolás, a becstelenség, az öntömjénezés hordozójaként, a szakma becsületének és az erkölcsi márcék sárbataposójaként. De nem, ez persze nem történt meg, õk újra itt vannak, újra sózzak az agyunkat, és újra csak ugyanazt szajkózzák...
Nemrégiben az egyik újságíró kérdést tett fel nekem egy ismert színésznõ pornográf kijelentéseivel kapcsolatban. Azt válaszoltam neki, hogy nincs ebben semmi csoda, hiszen ez a mi egész társadalmunk már régóta olyan nyilvános ház, amelynek nincsenek falai. Hát errõl van szó! Csakhogy mi nem vagyunk képesek ezzel szembesülni. Mi egy nagy defekttel rendelkezünk, ezért szoktam én oly gyakorta idézgetni Radomir Konstantinovicot, aki azt mondta: 'Ha nem veszed észre a szörnyeteget, magad is szörnyeteg vagy!' Ez az, amit egymás fülébe kellene súgnunk az észheztérés ritka pillanataiban. Hogy összeszedjünk egy kis értelmes energiát és felébresszük a lelkiismeretet. Mert: lelkiismeret nélkül az ember nem szabad és nem egész ember...
