Résztvevõk:
Branislav Lečić, egykori mûvelõdésügyi és tájékoztatási miniszter
Dimitrije Boarov, újságíró-publicista
Dinko Gruhonjić, A Vajdasági Független Újságírók Egyesületének elnöke
Svetlana Preradović, A Szerbiai Független Újságírók Szövetségének fõtitkára
Edi Daruši, publicista és a Nagybecskereki Zrenjanin napilap igazgató bizottságának elnöke
Branislav Lecic:
A muvelodésügyi tárcában benne volt a tájékoztatás is, így aztán egyszemélyben lettem muvelodésügyi és tájékoztatási miniszter is. Ismeretes, hogy a tájékoztatás október 5-éig szerfelett központosított és manipulált volt. Akárcsak a demokrácia, amely egyfajta ellenorzött demokrácia volt. A tájékoztatást valamiféle visszásságként, múltból ránk maradt hagyatékként élte meg a köztudat. Az volt a benyomásom, hogy valami agitpropról van szó, hogy a tájékoztatási minisztérium egy olyan szervezet, amely alakítja és szerkeszti a köztudatot, a közvleményt, megszabja a médiumoknak, hogy mit szabad, és mit nem szabad. Amikor átvettem a tájékoztatás ügykörét, körülbelül tudtam, mi vár rám. Nem ezt akartam, de egyszeruen így történt, lévén hogy a muvelodés és a tájékoztatás egy pakliba tartoztak. Latolgatni kezdtem, mi módon tudnánk segíteni a sajtóházaknak. Én a kultúrára sem néztem politikai szemmel. Lehet, hogy orültségnek tunik, de azt latolgattam, hogyan lehetne belole gazdasági ágazatot csinálni, a stabil demokráciával rendelkezo társadalmakban ugyanis már régóta az. Kultúrgazdaságról gondolkodtam, fejlesztési terveket készítgettem, törtem a fejem, hogyan lehetne a kultúrát kiemelni a koldus helyzetébol, aki folyton ott téblábol a büdzsé kapuja elott. Valahogy így képzeltem ezt a sajtóházakkal és egyáltalán a médiumokkal is.
(...)
A tájékoztatási törvény megváltoztatása jelentette az elsõ komoly lépést a rend bevezetése terén. Tekintet nélkül minden hiányosságára, ennek a törvénynek jó fellépése volt, noha mi nem tartottuk végsõ megoldásnak, csak a rendteremtés egy szakaszának, melynek során úgy-ahogy szabályozni tudjuk majd a médiumok viszonyulását egymás és az állam, valamint az olvasó/nézõ/hallgató iránt... A legkárosabb ebben a törvényben a médiaregiszter megszüntetése volt, amelyet egyébként a képviselõházi eljárásban szüntettek meg, noha mi elõirányoztuk. Ebben a regiszterben tájékozódni lehetett az egyes médiumok tulajdonosairól és pénzelõirõl. Megszüntetésével olyan helyzetbe kerültünk, hogy nem tudjuk, ki áll valamely tájékoztatási eszköz mögött, ki a tulajdonosa, ki az, aki eszközöket fektetett bele, tehát, hogy ki a tényleges gazdája. Ha ezt nem tudjuk, akkor azt sem tudhatjuk, honnan fúj a szél. Minden egyes politikai magatartás mögött – legyen az párton belüli, vagy akár általános, s ezt ki kell mondanom – pénz, illetve tõke áll. Tetszik ez valakinek, vagy sem, a pénz döntõ tényezõje valóságunknak, s ez így van az élet minden területén, tehát a médiumokban is. Ha ezt meg tudjuk érteni, és ha kísérni tudjuk a pénz mozgásirányát, akkor már alkalmunk van jobban, aktívabban és pontosabban meghatározni, honnan és milyen irányban fúj a szél, mit fog magával söpörni, miért van ez így, ki kinek a társa, és mi a végsõ szándéka!
Dinko Gruhonjic:
Lecic úr kitünõ kulcsszót adott ahhoz a kérdéshez, amelyet Svetlana Preradovichoz, a NUNS fõtitkárához kívántam intézni, és amely a tájékoztatási irányelvekre vonatkozik ebben az országban. Az információkhoz való hozzáférhetõségrõl szóló törvényen kívül úgy tûnik, hogy a tájékoztatási irányelvek területén létezik még néhány hatályos törvény, amely nincs alkalmazásban, vagy ha igen, akkor csupa botrány kíséri.
Svetlana Preradovic:
Megemlítenék itt egy remélhetõleg Önök elõtt is ismeretes problémát. Arról van szó, hogy a NUNS, amely már a kilencvenes évek elejétõl arról ismert, hogy kitartóan ragaszkodik a hivatásbeli mércék tiszteletben tartásához és a politikai struktúrák beszivárgásának ellenzésérõl a tájékoztatásban, ma, 2005-ben, egyenlõtlen helyzetbe került azzal a Szerbiai Újságíró Szövetséggel szemben, amely a kilencvenes évek folyamán pontosan ellenkezõképpen viselkedett. Miért kerültünk ilyen helyzetbe? Az állam miatt, amely rendkívül komolytalannak – hadd ne használjam a súlyosabb 'rosszindulatú' szintagmát – bizonyult. Lecic úr tisztában van annak az épületnek a problémájával, amelyben mi lakunk, illetve, ahol székelünk. Mi albérlõk vagyunk az Újságírók Otthonában, de minden esélyünk megvan arra, hogy az UNS kilakoltasson bennünket onnan. Az épület témája ugyancsak nem elméleti, hanem nagyon is konkrét kérdés. Egyesületünknek, amely a kilencvenes évek folyamán bizonyos politikai struktúrákkal együtt a társadalom megreformálásáért küzdött, az lett az osztályrésze, hogy egy olyan épületbõl fogják valószínûleg kidobni – ráadásul az összes tényezõ tudtával, beleértve az egykori és mostani SZDE-t is – amely minden újságíró tulajdonát kellene, hogy képezze. Ide-oda küldözgetnek bennünket, és igérgetik, hogy megoldják a problémánkat, miközben mi attól tartunk, hogy hat vagy hét hónap, esetleg öt év mólva egyszerûen megszûnük.
Nem a NUNS fõtitkáraként, hanem újságíróként elmondhatom, hogy félek: érdekeimet öt év múlva az UNS fogja védelmezni. Lehet, hogy egyesek Önök közül UNS-tagok, és én most elnézést kérek mindenkitõl, akit netalán szavaimmal megsértek, de: én nem akarom, hogy az UNS védelmezze az érdekeimet a jövõben (lévén hogy továbbra is újságírással szeretnék foglalkozni) úgy, ahogyan a hivatás becsületét védte a kilencvenes években. Az állam tehát nem tette lehetõvé a NUNS-nak, hogy saját székhelye legyen, hogy ne kelljen bérleti díjat fizetnie, hogy ne kelljen a kidobástól rettegnie, hogy a dolgát végezhesse... Nagyon rossz pénzügyi helyzetbe kerültünk, márpedig – értsünk szót – pénz nélkül ma senki sem mehet semmire. (...)
Dinko Gruhonjic:
Parafrazálom Petar Lukovicot, aki azt mondta, hogy Szerbiában 'kevés tabloid, de túlságosan is sok toalettoid' van. Boarov úr, Ön szerint mi okozta az... áradatát – vajon csupán a problematikus törvényes regulatívum, avagy a teljes erkölcsi hanyatlás, amely Szerbiában végbement a miloševici rezsim idejében, avagy valami harmadik...?
Dimitrije Boarov:
Egy kis kerülõvel próbálok meg választ adni erre a kérdésre. Mindenekelõtt, amikor ennek a tribünnek a címét megpillantottam, az jutott az eszembe, hogy én, ha engem valaki megkérdezett volna, ennek a ma esti beszélgetésnek a 'Médiumok és antimédiumok' helyett a 'Média és médiumok' címet adtam volna. Feltételezem, hogy a címadók az 'antimédiumok' alatt a sajtó azon részére gondoltak, amely nem médium, hanem hatalmi és ideológiai gócok médiuma. Márpedig, hogy úgy mondjam, paramágikus szempontból Szerbia hemzseg a mindenféle nézetet, eszmét, elméletet és koncepciót terjesztõ médiumoktól.
Igyekezetemben, hogy a média kérdését és szerepét önmagam elõtt is letisztázzam, abból a tézisbõl indulok ki, hogy ez a mai Szerbia egy olyan ország, amely az új eszmék hiányában szenved, amelyben nincs dinamizmus, amely az európaiság eszméjét – igaz, ebben nincs egyedül – arra a problémára korlátozza, hogy például szabad lesz-e majd tepertõt sütni, vagy sem, és amelyben – párhuzamosan a hangzatos, de annál silányabb reformátori szóhasználattal – már régóta állott tartalmak megújítási szándéka dominál. Ezek a médiumok egy régi, 'bõrig ázott' eszmevilágot teremtenek és terjesztenek, kínálnak. A közösség meg szabályosan éhezik a szellemi mozgástérre. Szerbiában azonban nincsenek új eszmék, úgyhogy kénytelen a régieket forgatni, amelyeket idõrõl idõre csupán felhangosít. Véleményem szerint ez az oka a bulvárlapok (tabloidok) térhódításának a médiapiacon.
Jómagam természetesen azok közé tartozom, akik szerint ez a jelenség nem gyógyítható pusztán a következmények kiküszöbölésével. A dolgokat el kell mozdítani a holtpontról, mégpedig annak érdekében, hogy Szerbia politikai és szellemi és nyilvános életében tért nyerhessen egy jövõkép. Persze ez szerfelett bonyolult és szövevényes feladat, amely nem oldható meg csupán a tõke magánosítása, és a piacgazdaság bármely formájának bevezetése révén, hanem csak lassan és fokozatosan.
Edi Daruši :
Azt hiszem, a szerbiai médiumok többsége nemcsak hogy nem a változás tényezõje, és nemcsak hogy nem a miloševici idõkkel való szakítás tényezõje, hanem még kitünõ táptalajt is szolgáltat az egykori rezsim rehabilitációjára és eszmei újrateremtésére. A folytonosság jelei a médiumokban mindenekelõtt az azokhoz a témákhoz való domináns viszonyulásban mutatkoznak meg, amelyek alapvetõek és lényegbevágóak a tranzíció és a közösség a konzervetív-harciasból és provinciálisból a liberális-demokratikusba és piacorientáltba vezetõ átalakulása szempontjából. Ezek a témák: a hágai törvényszékhez, a Zoran Djindjic kormányfõ meggyilkolása ügyében folytatott perhez, a Kosovóhoz és a kisebbségekhez, a kormányon kívüli és civil szervezetekhez való viszonyulás, végül pedig – de nem utolsó sorban – a háborús múlttal való szembesülés. Mindez az egészséges átmenet elengedhetetlen feltétele lenne. A mi médiumainkban viszonylagosítják, bagatellizálják és mellõzik a múltat. A megújúlás és a tranzíció problémakörében uralkodó hangvétel médiumaink többségének változatlan szemléletérõl és az elõzõ rezsimmel fenntartott folytonosságról árulkodik; a konzervatív és reformellenes közvélemény kedvében járnak, mendemondákat terjesztenek, botrányokat gyártanak, szenzációhajhászással foglalkoznak – még a hiteles és komoly napilapok is...
Noha a szerbiai újságfrás számára a politikai monopólium ideje lejárt, a médiumok mind leplezetlenebb kihasználása van folyamatban. A sajtóra továbbra is úgy tekintenek, mint a politikai leszámolások és elõnyszerzés legalkalmasabb eszközére.
(...)
Branislav Lecic:
A Szablya akció idején a kezemben tartottam azoknak az újságíróknak a névsorát, akiket a zimonyi klán pénzelt. Az újságíróknak megvolt a maguk árjegyzéke: aki azt akarta, hogy ez és ez az újságíró megírja ezt meg ezt, annak ennyit meg ennyit kell fizetnie neki. Lehet, hogy nem hiszik el, de nagyon olcsón adták magukat: 100-tól 1000 euróig attól függõen, hogy kirõl volt szó és mennyire tekintélyes...
De most hadd válaszoljunk a következõ kérdésre: hogyan lehetséges egy olyan demokratikus rendszert építeni, amelyben az újságíró szabad gondolatáért fizetni kell. Ha egy újságíró el tudja adni magát a médiaközegben, tehát ott, ahol a közvéleményt formálják, miért ne lehetne a pártokat felhasználni arra, hogy elvégezzenek bizonyos feladatokat és munkát? No de kitõl kapták ezeket a feladatokat és munkát? A polgároktól? Hát ez lenne a mi érdekünk? Kétlem. Bizonyos olyan csoportok érdekeirõl van itt szó, amelyek uralkodni akarnak, amelyek meg akarják tartani pozícióikat, meg akarják tartani a tõkét, amelyet tõlünk raboltak el, hogy a hatalom vonalán teret nyithassanak maguknak még több tõke megszerzéséhez, hogy aztán örökkön örökké uralkodhassanak.
Ez egy dél-amerikai típusú folyamat, amelyben egy kisebbség basáskodik, így vagy úgy, a gyerekeik, a rokonaik, a barátaik, vagy a tartalékpártjaik révén. Csak egy a fontos: a tõkéjüket és a pozíciójukat sohasem lehessen kétségbe vonni. Õk a kisebbség, mi, többiek pedig a többség, nekünk a nyomor az osztályrészünk. Ez a disszharmónia, a kapitalizmusnak ez a fajtája nem teszi lehetõvé a demokráciát, nem teszi lehetõvé a fejlõdést, és nem teszi lehetõvé egyetlen médiumnak sem a szabadságot, a független tájékoztatást. Ez mindenki számára csak megalázó lehet. Ez a kaptafa, ez az átmenet az egyik embertelen rendszerbõl a másikba – mindannyiunk veresége. Szerbiában ma a hallgatás, az egykedvûség és érzéketlenség, a tehetelenség és erõtlenség, az eszmenélküliség az úr. És az általános félelem, amely lassan már az ifjúságot is árjárja. Bevezették a rettegést, s így õk a dolgukat elvégezték!
